A vadászkutya

A magyar agár kialakulására, eredetére nincsenek fellelhetô, hiteles történelmi dokumentumok. Kétségtelen, hogy a népvándorláskor a nomád pásztornépek rendelkeztek agár jellegû kutyákkal, amelyeket a futó vad elejtésére használtak. Valószínûsíthetô, hogy a magyar agár ôsi változata is a vándorlások során került a Kárpát-medencébe. Részben az itt élôk, majd a törökök hasonló agárfajtáival keresztezve alakulhatott ki az ôsi magyar agár. Az Árpád-kori illetve a honfoglalás idejébôl feltárt sírokban találtak agárcsontleleteket, így Zalavárról egy koponyát, valamint Felgyôn is kiástak agárleletet.

Összbenyomás alapján a magyar agár az erô, a kitartás és a gyorsaság megtestesítôje. Betegségekkel szemben ellenálló, szilárd szervezeti felépítésû, igazi hajtóeb. Ellentétben az angol agárral, megállja a helyét a szántáson, tarlón, fagyott talajon egyaránt; több kilométeres hajszákra is képes, üldözve a kifejlett baknyulat. A nagyobb vad sem jelent problémát: utoléri és lerántja az ôzet, szarvast, néhányadmagával a vaddisznóval is szembeszáll. Megfogja a rókát, patkányt is.

Az agarászat története

Az agarászat ôsi vadászati mód. Az agár elsôsorban a lôfegyver vadászaton történô használata elôtt volt nélkülözhetetlen vadászati „eszköz”: a felugró, majd futó vad elejtésére használták, nagy kezdôsebessége és kitartó vágtája miatt, ami sokszor a végkimerülésig tartott. Az ókori népeknél egyaránt agarásztak kultúrnépek és nomádok. A középkorban is kedvelt vadászati módnak számított.

Európában Magyarországon maradt fenn a legtovább klasszikus formában az agarászat. Ez tartott a XX. század közepéig, s a II. világháború vetett véget neki. Hazánkban 1835-ben alapították az elsô agarászegyletet, ezzel egyidôben rendezték az elsô agárversenyt Ján-Kocséron.

Késôbb a vadászatokon kezdett divatjamúlttá válni az agarászat, és felváltotta az agárverseny. Erre a célra az angol agár rövid távú gyorsasága miatt jobban megfelelt. 1839-ben importáltak elôször angol agarakat, ami gróf Guyon Richárd és báró Wencheim László nevéhez kötôdött. Ezt követôen mind gyakoribb lett a magyar agár keresztezése az angollal, ami döntôen megváltoztatta a hazai agarunk jellemzôit.

Az agarászat fellendülése vagy bukása szinte mindenkor politikai és gazdasági okokra vezethetô vissza; például a szabadságharc bukását követôen rendkívül fellendült, mert ehhez a vadászathoz nem kellett fegyvertartási engedély, amihez azidôtájt nem sokan juthattak. A kiegyezést (1867) gazdasági fellendülés jellemezte, ami a polgárosodást felgyorsította, a mezôgazdaságot átalakította. Ez a folyamat lehetôvé tette a közép- és kisnemesi valamint a gazdagabb paraszti rétegek agarászatát, oly mértékben, hogy a magyar agár tenyésztését is ôk végezték. Az 1900-as évekre jellemzô volt a mezôgazdaság belterjessé válása, aminek következménye volt a lovas agarászat visszaszorulása. Az utolsót 1943 ôszén tartották.

A II. világháborút követôen a magyaragár-populációt kihaltnak tekintették. 1963-ban egy film forgatásánál, Mátyás király korhû környezetének filmezéséhez magyar agárra volt szükség. Szigethy Kálmán, az akkori MAFILM-telep vezetôje hosszas kutatások eredményeként Nagyecseden fellelt néhány példányt, amelyek késôbb a fajta felélesztésének alapját képezték.

1991-ben újjáalakult az Országos Agarász Egyesület, majd 1999-ben ebbôl kiválva alakult a Tiszántúli Agarász Egyesület.

Munkában az agár

Az agarászat és az agár tartása az „alsóbbrendû” néprétegek számára sokáig tilos volt. Elsôsorban a lovas agarászat számított a nemesek és uralkodók kiváltságának. Az agarak és a lovak összeszoktatása után (ami kölyökkorban kezdôdött) kerülhetett sor erre a vadászati módra, ami abból állt, hogy a felugró vad láttán az agarászok a kutyákat biztatva, lóháton kísérték az üldözést és az elfogást.

A lovas agarászat speciális módja volt még a ragadozó madárral nyúlra, rókára, ôzre „vágatás”. Lényege, hogy a magasban körözô madár – pl. sólyom – a felugró vagy felrepülô vadra rávág. A nagyobb vad elejtéséhez szükséges az agár, mivel a sólyom nem képes ezek megölésére. A lovasok követik az eseményeket, és úgy intézik, hogy sebes lovaikkal a préda és az azt támadó agarak és ragadozó madár harcában segíteni tudjanak, megelôzvén a komoly sérüléseket. Ilyenkor a vadásznak kellett a kegyelemdöfést megadnia lándzsájával vagy a szarvas gyilokkal.

Az agarászat másik módja az ún. gyalog agarászat. Ennek lényege, hogy az agarakat „füzéren” vezetve közelítették meg a vad vélt tartózkodási helyét. A felugráskor általában párban engedték az agarakat hajszára. Ûzhették ezt a vadászati módot lesbôl is, kivárva a felkelô vadat.

Ritkán, de elôfordult a lovas és gyalog agarászat együttes alkalmazása is. Az agarászok véleménye a jó agárról megoszlott. Retski András „Néhány szó az agarak futásáról” címû könyvében így ír: „Jó agár, véleményem szerint kétféle lehet, tudniillik, sebes és gyôzôs (mondják némelyek, hogy sebes és gyôzôsnek kell együtt lenni a jónak, ilyen azonban nincs, – én legalábbis soha nem láttam)”.

Van-e jövô?

Az agarász vadászati módok visszaszorulását követôen a pályaversenyek kerültek elôtérbe, ahol viszont az angol agár futása jobbnak bizonyult. Ezért intenzív keresztezés indult el, aminek eredménye, hogy mára az ôsi magyar agártípus veszélyeztetett lett. A populáció oly mértékben lecsökkent, ami kétségessé teszi a fenntarthatóságot.
Az ôshonosságára való tekintettel szükséges a génmegôrzô fajta fenntartása, másrészrôl vadászati kultúránk is megköveteli, hogy vadászati hagyománymegôrzés céljából ismét lehetôséget nyújtsunk az agarászatnak.

Ezt a célt szolgálja az új, 1996. évi LV. törvény a vadászatról, és ennek végrehajtási rendelete is. Természetesen a kivitelezhetôségének meg kell találni a megfelelô kereteket, ami leginkább talán a nemzeti parkok területén képzelhetô el. Itt a természetvédelem feladata lenne – a vadászati hatóságokkal együttmûködve – úgy a génmegôrzés, mint a vadászati hagyományôrzés. Ma még nem késô elgondolkodni, és megmenteni az utókor számára ezt az értékes vadászkutyafajtánkat.